Für Anikó most oldottabb lett. Lágyabb. Kacérabb. Nyitottabb. Lényét, érzelmeit, indulatait természetesen vállaló. Korábbi frizurája arca hölgy jellegét hangsúlyozta, így, hátrakötött hajjal kislányosabb. Egyszeriben bókolni kezdek, mint annak idején, kisiskolás koromban, és kínosasan, pironkodva várom, hogy reagáljon már valamit...

– Folytasd csak...– szól rejtélyes mosollyal.

– Ennyi volt... Kész. Megkukultam...

– Kár... Mert kifejezetten jólesik hallgatni, még akkor is, ha tudom, hogy nem igaz.

– De! Ezeket nagyon komolyan mondtam.

– Én meg még komolyabban nézek a tükörbe olykor... Nézd, ne szépítsük a dolgot, negyvenéves vagyok. Nem mintha zavarna... A színpadon úgyis annyi vagyok, amennyit el tudok hitetni magamról, az életben pedig nincs jelentősége. Csak az a szomorú, hogy mire az ember megtanulja, miként is kellene élnie ezt az életet, szép lassan elmúlik maga az élet.

– Hiszel abban, hogy egyáltalán megtanulhatunk bármit is?

– Nagy illúzióim már nincsenek... Mondják sokszor, hogy miként kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, kétszer nem követünk el ugyanolyan hibát. Hát kétszer nem, de százkétszer, meg kétszáznegyvenkétszer igen... Merthogy bármiként is múljék az idő, ugyanazon kényszereink fogságában élünk, ugyanúgy rángatnak, és csalnak lépre indulataink, szorongásaink, vágyaink, szenvedélyeink. Legföljebb már egy idő után felismerjük, hol a csapda – és úgy lépünk bele...

– Hű, de elégikus vagy...

– Csak éppen most volt a születésnapom...

– Volt zsúr is?

– Nem, de barátaim csaptak egy remek meglepetésbulit. Úgy terveztem, kettesben majd elmegyünk valahova férjemmel csendben megemlékezni, erre egyszer csak sorra állítottak be azok, akiket a legjobban szeretek.

– Szereted, ha ünnepelnek?

– Nem, azt nem. Magát az ünnepet szeretem. De nem a naptárban jelzett, úgynevezett piros betűseket, hanem azokat az alkalmakat, amelyeket mi teszünk ünneppé. Figyelmességgel, odafigyeléssel, gesztussal, pillantással, mosollyal, jó szóval, simogatással. Ezek az esetenkénti villanások azok, amelyekből építhetjük boldogságunkat.

(A pincér kihozza a levest. Ő nagy vehemenciával nekikezd. Picit pórul is jár, mert a nyelvét megégeti, mégsem mutatja. Van benne valami hihetetlen fegyelem, tartás, méltóság. Őrzök vele kapcsolatban évek óta egy döbbenetes élményt. Éppen élete nagy változására készült, amikor egy közös ismerősünk telefonált, hogy úgy hallotta, valami iszonyatos sorscsapás érte Anikót. Első reflexből rögtön felhívtam. Éppen autóban ült, ment hazafelé. Hangja kicsit kopogósabb volt a szokásosnál, de igazából semmit sem árult el. Vagy félórát beszéltünk mindenféle értelmetlenségekről, a csúcsforgalomról, az időjárásról, filmekről, de egyetlen bármiről is árulkodó hangsúlya, szava nem volt. A végén, amikor elköszöntünk, mondta kicsit másként, hogy vigyázzatok magatokra. Árnyalattal gyengédebben, árnyalattal óvóbban. Úgy tettem le a kagylót, hogy nem tudtam meg semmit. Vagy valójában megtudtam mindent, sőt, többet is? Nincs feloldó megoldás. Azóta is érzem a belőle áradó mérhetetlen méltóságot és tartást, emberi nagyságot, azóta sem ejtettünk erről egyetlen szót sem. Most elmesélem neki. Rám néz. Tekintete kicsit szűkebb, személytelenebb. Létezik az a pont, amelyik minden elviselhetőn túl van? Amikor már nem is fáj? – Az egy ilyen pillanat volt... – mondja határozottan, utalva arra a telefonra..)