Szabédi László: Álmoddal mértél

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.

Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőlem elszakít. . .

Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőt az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

Villon-Faludy
Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeaunak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek, s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? Bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünkvolt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőt szakállú törpe,
s bárhogy kértél, megtörtént a nász,
a bokron minden rügy arcom mellett,
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett mint a gyolcs,
s nem hallott ember még oly sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
... Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek;
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. a hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam:talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a hákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Miért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombtetőn, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
... Vérembe folyt a vörös telihold.

Láttalak...

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy,mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
>>Édesem,szeretlek!<<

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörü vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót:>>Szeretlek!<<

Heinrich Heine: A titok

Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul,
mosolygunk, mi több, nevetünk!
Nem árulkodik a titokról
keserűn arcunk, tört szemünk.

Némán vergődve ott hever lenn
a lelkünk véres mélyein.
S ha vadul tombol is szívünkben,
szánkat görcsbe rántja a kín.

Kérdezd bölcsőn a csecsemőket,
kérdezd sírban a tetemet,
talán ők felfedik előtted,
mit sosem mondtam el neked.

Indián Szerenád

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szívén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a fűből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám szám-szemem
szerelmed mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad…

Reményik Sándor : Nincs enyhe szó...

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jó évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.

"- És téged mivel öltelek meg?

Ne reménykedj, hiszen mindnyájan ismerjük a történetet: csókjával árul el aki szeret!

Akit feledni akarunk, mindig arra gondolunk.

Fájni kell a szívnek, ha igazán szeret, mert fájdalom nélkül szeretni nem lehet!

A legfájóbb kín örömet színlelni.

• Osztrovszkij: Tudod, mi a bánat?
•  
  • Ülni egy csendes szobában,
  • s várni valakire, aki nem jön többé.
  • Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
  • s otthagyni szíved örökké.
  • Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
  • könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
  • Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
  • csalódott szívvel, mindig csak remélni.
  • Megalázva írni könyörgő levelet,
  • sirdogálva várni, soha nem jön rá felelet.
  • Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,
  • rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
  • Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni,
  • mással látni őt, nem vissza fordulni.
  • Kacagni boldogan, hazug lemondással,
  • otthon leborulni, könnyes csalódással.
  • Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
  • imádkozni azért, hogy Ö meg ne
  • tudja mi is az a bánat.

• Viktor Hugo:
• A rózsa és a sír
• Kérdi a rózsát a sírbolt:
• - Harmat sír rád s ím e titkolt
• könnyeket hová teszed?
• És ez így felel a sírnak:
• - Vermed mélyén holtak sírnak
• a testüket hová teszed?
• S válaszol a rózsa:-Szálló
• illat lesz belőle, illó
• ámbra s mézes illatár.
• S válaszol a sír:-A testek
• bennem mind angyallá lesznek
• s vermemből mind égre száll!

• Dante Aligééri: Volt egyszer egy szerelem
•  
• Elmentél tőlem kedvesem,
• S én hagytam, menj csak el.
• Hiába lett volna minden
• Ki menni akar hagyni kell.
•  
• Mosolygott hozzá két szemem
• De mögé már senki nem néz.
• Játszani a közömbös embert
• Most látom milyen nehéz.
• Ha most valaki megkérdezné
• tőlem, mit jelentesz nekem,
• Büszkeségemben azt felelném
• Semmit, csak egy elmúlt szerelem.
• Elmegyünk egymás mellett
• A két szemed rám nevet
• Kacagva köszönök én is
• De a hangom egy kicsit megremeg.
• Mosolygok az utca sarkáig
• De aztán ahogy befordulok
• Fáradtan szememhez nyúlok
• És egy könnycseppet szétmorzsolok.

• "Menj és ne érints, kérve kérlek,
• És meg ne csókold ajkamat!
• Lángajkat csókolsz: félve félek,
• Hogy lángja a szívedbe csap..."
• /Komjáthy Jenő

• Nem mondom hogy szeretlek,
• Mi haszna mondanám?
• Te szómra nem hajolnál
• S csak búmat toldanám.
• Nem mondom mint szeretlek,
• Hol lelnék arra szót?
• Nem érez aki érez
• Szavakkal mondhatót.
• Nem mondom e kebelben
• Mi mély a fájdalom;
• Az ilyen fájdalomnak
• Legjobb a sírhalom.
• /Vörösmarty/

• Miért nem öltél meg szemeddel,
• Midőn ez is terajtad állt?
• Miért nem dúltad szívemet fel,
• S nem adtál énnekem halált?
• Ölelő puha karjaidban
• Kimúlnom miért nem lehetett!
• Midőn szerelmes csókod ittam,
• Miért nem szívtad ki lelkemet?...
• Szívem' miért nem tépted ki bátran,
• Midőn zokogva rád borult!...
• Nem vergődném most itt a sárban,
• És nem volnék ily nyomorult !
• /Reviczky Gyula/

  "Utolért a végzetem. A rabja vagyok. Rabja a saját lelkiismeretemnek. Örökké éget a szeretett lány iránti vágy. Velem mindig veszélyben van - veszélyben azoktól, akik ellen harcolok. Nélküle magányosan járom az utam. Az én történetem mindig az ő elvesztéséről szól… és mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy még meddig fogom bírni a magányt?"

Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek...

Az ember nem akkor hal meg, amikor örökre lecsukja a szemét, hanem akkor, amikor elveszíti élete értelmét

• Ha erre jársz
• és sírni látsz,
• ne mondj semmit,
• hisz nem tudod mi bánt.
• Ha földön fekszem
• s Te rám találsz,
• ne mondj semmit,
• nem tudud mi fáj.
• Ha szárnyszegetten
• melletted zuhanok alá,
• ne mondj semmit,
• csak menj tovább.
• Ha szívedbe nézel
• és megtalálsz,
• ne mondj semmit,
• várj reám.

• “Egyszerre minden oly természetes,
• Megbénító, ujjongó félelem.
• Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.
• Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.
• Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
• A szél megint hűvősszívébe fúj.
• Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
• És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.”
• (Vas I.: A hang)

• Ha bánat dúlja lelkedet,
• Ha szíved sajogva ég,
• Ne mondd el senkinek
• nehogy gúnyolva légy.
• Ne lásson át a folyókon
• a kíváncsi tömeg.
• Mosoly lebegjen ajkadon,
• Ha vérzik is szíved.”

• “Miért van az, hogy mindig azt imádjuk, aki hűtlen, aki mást szeret?
• Miért van az,hogy szívrepesve várjuk, pedig tudjuk, hogy rajtunk csak nevet?
• Miért van az, hogy titkon könnyet ejtünk, ha a múlt emléke énekel?
• Bár találhat szebbet-jobbat lelkünk, azt az egyet nem feledjük el.”
• (Reviczky)

• “Ki nem szenvedett, az félig élt,
• Ki nem csalódott, az nem remélt,
• Ki nem sírt, az kacagni sem tudott,
• Ki mindenkiben bízott, az nem gondolkodott!”

• “Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
• Hogy összefonódott a mi sorsunk mégis.
• Engem egy halvány arc űz messze, mesze
• S neked másutt is én jutok eszedbe...
• Elváltunk most már, te is elmégy, én is,
• Felednél mindent, s emlékezel mégis....!
• (Ady E.: Elválunk)

A félelem fájdalmat kelt. A fájdalom szenvedést, a szenvedés kéjt, a kéj örömet, az öröm kedvet, a kedv bátorságot, a bátorság tudást, a tudás felismerést, a felismerés félelmet.

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd. (Gabriel García Márquez)

Miért van az, ha szeretünk valakit vagy nem örökké szeretjük vagy pedig , hogy nem egyszerre szeretjük egymást és nem egyszerre ér véget a szerelmünk???

"Utoljára látni őt csak erősebbé tesz, hogy tedd, amit tenned kell."

• "In risum pronis fluitant cito lumina fletu."
• "Az, ki hamar nevetésre fakad, meghatva hamar sír."

• "Animus magnus non curat iniurias."
• "A nagy lélek nem törődik az őt ért sérelmekkel."

• " Őrizz és védj fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem.
• Tiszta szavam sose kormozza be, a barna füsttel égő félelem."

• ,,Oly furcsák vagyunk mi emberek,
• Az egyik szemünk sír, a másik nevet,
• Egymásról azt hisszük boldog talán,
• S irigykedünk egy-egy vidám szaván.
• És nem vesszük, ó dehogy vesszünk észre,
• Hogy könnyek égnek csillogó szemébe."

" Nem egyszer halunk meg. Ahányszor meghal valaki, akit szeretünk, mi is vele halunk." / Bettina három élete - Bettina Brentano-Arnim/

"Csak esik és esik. Amióta elmentél nem kelt fel a nap. "

"Hirtelen megnyílt a sötét, éjszaki ég, és kidobott téged a mennyország, csak nem az én karjaimba estél."

"Az ember nem akkor hal meg,amikor örökre lecsukja a szemét, hanem akkor,amikor elveszíti élete értelmét. "

• semmit várok, nevetek s hull a könyem,
• reménytelenség a remény előttem,
• erős vagyok, de gyönge és erőtlen,
• engem mindenki megölel s megöl.

" Kisírt lelkem rabja én vagyok."

" Égő virágba folytom bánatom, mit belém véstél az éjjel…"

"A sírás megtisztítja a csalódás tavaszát!"

Az emberi szív csak úgy tágulhat magánál nagyobbra, ha közben meghasad.

Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.

Sebzett szív csak sebezhet.

Elmegyünk innen. Nem tudjuk merre. Beszélnünk sem kell. (Ann Brashares)

"A magány az, mikor belenézel a tükörbe és a semmi néz vissza rád."

Akit feledni akarunk, arra gondolunk /La Bruyére/

"Az a legszegényebb ember a világon, kinek nincs senkije, akinek adni tudna."

“Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz.” (Anakreon)

Lenni annyi, mint szenvedni. Aki e tudás alól kibújik, a valóság elől való végtelen menekülésben elveszett. (A Waldstein szonáta)

Fájdalmas érzéseink fenyegetésében élünk: harag, vágy, gőg, féltékenység és a többi. Mindig készen kell lennünk arra, hogy a megfelelő fegyverrel szembeszálljunk velük. Az igazi hívőt örök éberségéről ismerjük fel. (Dilgo Khyentsé Rinpoché)

Az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és kibírhatatlanra. (Woody Allen)

“Vakként éltem eddigi életem, körülvett, behálózott, gyötört a félelem”

“Ők azt mondják: Őrületbe estél Ő miatta. Én azt mondom: Az életet csak a bolondok ismerik!”

"Az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remény amiben csalódott"

A fájdalom senkit nem kímél. Öl, butít, nyomorba dönt. A fájdalom a por, melyből a főnixmadár feltámad, benne kezdődik az újjászületés. Életet lehet az élőhalottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élőknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek. Alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít. A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele. (Stephanie Ericsson)

"Felkelsz, és arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez, milyen szép vagy... Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz, nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz??".

"Itt ül az időnyakamon, kifogy az út a lábam alól; akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon. Arcom mossa eső és szárítja a szél; az ember mindig jobbat remél. Porból lettem, s porrá leszek; félek, hogy a ködbe veszek. "

"Meghaltál bennem és én is meghaltam. Úgy ringok Isten és Közted mint törött hintaló. Egész belefáradtam már, de így a jó."

"Meredek út amelyen haladok, vért izzadok, de mégis dalolok. Talpam alatt hegyes kavicsok gyötörnek amíg bírom addig ballagok"

"...de néha-néha,ha tükörbe nézek,hatalmas ürességet érzek,mintha kihagytam volna valami fontosat,amire már nincs időm...és a nappalok úgy telnek el,mint egy álom,minden éjszaka a reggelt várom,talán ma lesz a napja,hogy fog történni valami,amiért még érdemes élni..."

Nem fáj, mondom, hogy nem fáj! (Kispál és a Borz)

Semmi, csak a szívem beteg, illetve, mintha nem is lenne... (Kispál és a Borz)

„A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorítja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?”

(József Attila)

"Valaki már összetörte a szívemet." (Sade)

"Üresség. Határtalan üresség telepedett a lelkére. Már nem álmodott. Nem volt miért álmodnia." (Gaál Viktor: Arche)

"Önmagam akarok lenni. Miféle titkokat rejtegetünk, Chieko? Miféle árnyékok néznek ránk a múltból? Mit rejtünk a mosolyaink mögé?" (Gaál Viktor: Arche)

"Nem a gyengék sírnak, Kai, hanem a nagyon erősek."(Gaál Viktor: Arche)

"...de én nem mondtam, hogy miért nem mentem, tetszett a szenvedés, a magány még teljesebb és tisztább érzése felemelt, jó magasra tartott, aztán fejjel lefelé leejtett a földre." (Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás)

• Olyan a szemed, mint a Nap,
• kár volt, hogy belenéztem,
• mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
• s nekem a Nap az ellenségem.
• (Wass Albert: A Nap)

• Ó, hála néked, könnyek Istene,
• hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,
• s megengedéd, hogy mindent eldaloljak
• egyetlen húrra hangolt lelkemen.
• (Wass Albert: Hálaadás)

• ...és éreztem, hogy dobban a szívem,
• s avarra-lépő vágyra lelkesül.
• Akit kerestem, nem találtam:
• hát elindultam egyedül.
• (Wass Albert: Hajnali Séta)